Czifráné Labancz Mária

Czifráné Labancz Mária vagyok, 45 éves pedagógus. Közel 9 éve, hogy találkoztam Jézus Krisztussal és befogadtam az életembe.
Istenfélő családban nőttem fel, a Bibliában megírt történeteket ismertem, szívem mélyén hittem, hogy Isten létezik, egyes bibliai tanítást az eszemmel is elfogadtam, de valójában nem éltem Istennek tetsző életet és nem foglalkoztam Isten dolgaival.
1986-ban a férjem, akit mindennél jobban szerettem, tízévi házasság után bejelentette, hogy van valakije, akit nem akar elhagyni, de szeret engem is, meg a gyerekeit is és velünk akar maradni. Mivel tudta, hogy vallásos vagyok, felolvasott egy szakaszt a Bibliából: "... a szeretet mindent eltûr, mindent elfedez, nem keresi a maga hasznát, ... a szeretet soha el nem fogy." Ekkor iszonyatos harc kezdődött bennem. Emberi méltóságom nem tudta elviselni, hogy férjem, tudtommal és beleegyezésemmel egy másik családhoz is tartozzon és mivel nagyon szerettem, rettenetesen fájt, hogy elküldjem. Idegileg olyan állapotba kerültem, hogy össze-estem a munkahelyemen, több mint 10 kilót fogytam és folyton az öngyilkosság forgott a fejemben. Negyedik emeleten laktunk és nem mertem kinézni az ablakon, mert szinte hallottam, amint egy hang azt mondja: "ha most kilépnél, minden kínod megszûnne." Ilyenkor gyorsan bezártam az ablakot és odamentem a gyerekeim ágyához, megsimogattam őket és mindig nemmel válaszoltam a hangnak. Eközben szinte naponként vitatkoztam a férjemmel, hogy Isten valóban elvárja-e tőlem ezt a kettős életet. Aztán eljutottam odáig, hogy Isten nem is létezik, csak kitalálták az önző, gonosz emberek, hogy az olyan szerencsétleneket, mint én, megnyugtassák. Csakhogy ettől az ateista tudattól nem változott meg semmi. Tudtam, hogy élnem kell, de nem volt hozzá erőm, testem, lelkem beteg volt. Rettenetesen féltem, hogy nem leszek képes egyedül helytállni, nem tudom gyermekeimet egyedül felnevelni. Keserûség, igazságtalanság érzet, békétlenség, és félelem volt bennem. Eszembe jutott, hogy valamikor olvastam a Bibliában, hogy volt egy asszony, aki megérintette Jézus ruhájának szegéjét és azonnal meggyógyult. Nagyon szerettem volna akkor élni, amikor Õ itt volt a földön. Milyen egyszerû is volna minden. Közben teltek a napok. Olyan voltam mint egy robot. Tettem a dolgom otthon is, munkahelyemen is, de úgy éreztem, hogy olyan terhet hordok, ami alatt összeroskadok. Ekkor az édesapám, aki már újonnan született keresztény volt, akart nekem beszélni Jézus Krisztusról, de nem hallgattam meg. Mondtam neki, hogy hagyjon nekem békét, én nem hiszem, hogy Isten létezik, de ha mégis van, akkor elhagyott engem. Én se embernek, se Istennek nem kellek és csak aludni szeretnék vagy 10 évet, hogy ne kelljen elvégeznem azokat a feladatokat, amik előttem vannak, mert úgysem vagyok rá képes. Az apukám nagyon türelmes ember volt, azt mondta, nem akar erőszakos lenni, nem akar térítgetni, csak azt engedjem meg, hogy imáiban hordozzon. Nem akartam őt megbántani, így megengedtem, hogy imádkozzon, csak nekem többet ne hozza elő ezt a témát.

Egyszer a kisebbik gyermekem osztálykirándulásra ment. Én éppen ráértem, autóval voltam és mondtam az egyik szülőtársamnak, hogy menjünk a busz után. Míg utaztunk, beszélgettünk sok mindenről, de mikor téma lett a család, én bizony elsírtam magam. Ekkor elkezdett beszélni Jézusról. Gyorsan le akartam állítani és mondtam, hogy hagyjon engem békén ezzel a témával. Van Bibliám, tudom mi van benne, de nekem semmi közöm az egészhez. Nem érdekel a zsidók története, Jézus meg már kétezer éve meghalt. Igaz ugyan, hogy feltámadt, de el ment a földről, én meg itt vagyok és elegem van az egészből. Erre ő azt mondta, hogy Jézus most is itt van. Én erre úgy néztem rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kettőnk közül ki a hülye. Befejeztük ezt a témát, de megígértem, hogy vasárnap elmegyek abba a gyülekezetbe, ahová ez az anyuka jár. A következő vasárnap betartottam az ígéretemet és elmentem a Kőalja úton lévő kis házba (a régebbi imaházunk - a szerk.), ahol annyi ember volt, hogy alig fértek, még a kicsi székeken is ültek emberek. Az összejövetel elején egy csomó fiatal, legalább 30, 25-30 év közötti fiú és lány énekelt, de olyan szépen, hogy a sírást is elkezdtem. A fiatalok arcáról sugárzott a boldogság a béke, amit eddig én még sehol nem láttam. Ekkor arra gondoltam, hogy a hitemtől függetlenül ide kellene járni, mert legalább nem kellene attól félnem, hogy a gyermekeim rossz társaságba keverednek. Az énekek után felolvasták az Igét: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket viseltek..." Többre nem emlékszem, mert ez a néhány szó úgy mellbe vágott, hogy végig sírtam az egész Istentiszteletet. Olyan volt, mintha Jézus személyesen nekem mondta volna ezeket a szavakat. A végén megkérdezte a pásztor, hogy van-e valaki, aki szeretné, hogy imádkozzanak érte. Én, magam előtt tuszkolva a gyermekeimet, előre mentem. A pásztor megkérdezte, mit szeretnék, miért imádkozzon. A sírástól alig tudtam beszélni és azt mondtam, hogy semmit nem akarok, csak nyugalmat. A pásztor a fejemre tette a kezét és úgy imádkozott, ahogy addig még soha senkit nem hallottam. Nem ismert engem, de olyanokat mondott, ami szívem legmélyéből jött, olyanokat, amiket senkinek nem mondtam el, mégis olyan volt, mintha ismert volna. Imádkozás közben azt a nehéz terhet, amit már 4 éve cipeltem, valaki levette a vállamról. Felszabadultam a rám nehezedő nyomás alól, elmúlt a félelmem, könnyûnek és boldognak éreztem magam.

Azóta nem cipelek súlyos terheket, nem félek az élettől, de a haláltól sem. Nem kétséges előttem többé Isten létezése és már nem keresem Jézust, mert megtaláltam. Tudom, hogy él és soha nem hagy el, velem volt akkor is, amikor terheket cipeltem. Sok év telt el azóta és gyermekeim is felnőttek. Amikor rájuk nézek tudom, hogy Isten sokszorosan kárpótolt engem az elveszett házasságomért. A szívem pedig tele van békével és szeretettel. (1999.)