Ádámkó Lajos

Ádámkó Lajos vagyok, 45 éves, nõs, 3 leány apja, gyülekezeti presbiter. Végzettségem üzemgazdász, egy kis kft. tulajdonos ügyvezetõje vagyok. Életemben 26 éves koromig Isten elõl futottam, azóta vele járok.

A damaszkuszi úton
Ateistaként Istent káromló életet éltem. A fõiskolán azonban találkoztam egy lánnyal, aki minden szempontból nagyon tetszett nekem, csak egy bajom volt vele. Nemcsak, hogy hívõ volt, hanem azt mondta "biztosan tudom, hogy van Isten". Próbáltam errõl lebeszélni, de nem sikerült megváltoztatnom szilárd álláspontját. Én azt sem hittem el, hogy Isten van. Számomra ez egy buta, demagóg dolog volt itt a huszadik században. De láttam, hogy ennek a lánynak valami plusz dolog van az életében, olyasmi, amit én is szeretnék. Nem tudtam mit csináljak.

Azt a tanácsot kaptam, hogy mondjam el Istennek, azt sem hiszem el, hogy Õ létezik. Mivel öcsém is hozzám hasonló volt, ezért este amikor a villanyt leoltottuk, fejemre húztam a takarót és elmondtam ezt az imádságot: "Istenem ha vagy, mutasd meg magad nekem, mert én azt sem hiszem el, hogy létezel."
Egy hét után egy délutáni beszélgetés közben megérkezett a válasz "imádságomra". Átéltem azt, hogy mindaz ami nyomta a lelkem, mint egy nagy kõ legördül rólam. Átéltem, amint egy igazi szeretet járja át a bensõm és a következõ pillanatban a térdeimen voltam, hogy megköszönjem mindazt a boldogságot, amit akkor kaptam. A folytatás is fantasztikus volt, a következõ napon egy prédikációban Isten visszajelezte nekem, mindezt, ami történt Tõle jött. De még az öcsémmel is problémám volt. Szerettem és szerettem volna a kapcsolatot megtartani vele. Õ sem akarta ezt megszakítani, ezért azt mondta: "Elmegyek az imaházba és kiderítem mi itt a csalás." Így is történt. Elkezdte olvasni a Bibliát, a keresztények által készített kiadványokat. Néhány hónap múlva testvérem ugyanazt élte át életében, mint én, sõt hitébõl fakadó imáját csodás gyógyulás követte. Megtérésem után feleségül vettem azt a lányt, akit Isten felhasznált arra, hogy megmutassa nekem csodálatos dolgait. Ennek 19 éve. Boldog, kiegyensúlyozott családi életet élek és mindennap hálát adok Istennek, hogy kegyelmes volt hozzám. Sajnálom az elvesztegetett korábbi éveket. Csodálatos dolog Isten gyermekének lenni.

Történnek ma is csodák?
Gondolkodásomat a mai materialista, istentagadó tudomány és közfelfogás formálta. Miután kereszténnyé lettem próbáltam az értelmemen (jóhiszemûen) erõszakot venni, és a már korábban megismert bibliai történeteket (amelyekben Jézus halottat támaszt fel, és különbözõ betegségeket gyógyít meg - tevékenységének ez az egyik központi része), olyan tudósításoknak tekinteni amelyek a mondavilág részét képezik és nem a keresztény hit ma is megélhetõ alapköveihez tartoznak. Egyszerûen nem tudtam elhinni. Egy foghúzás következtében arcüreg mûtétet hajtottak rajtam végre, ami sajnos nem sikerült és több hétig nyitott arcüreggel éltem (folyamatos kezeléssel a kialakuló fertõzések miatt), amikor egy budapesti istentiszteletre tévedtem (a több száz fõs tömeg miatt csak a lépcsõn jutott hely számomra). A lelkésznõ betegekért kezdett imádkozni. Imádkozott azokért, akiknek éppen valamilyen belsõ szív, vagy más problémája volt. Gondoltam magamban van itt több ember, akire ez a leírás illik - de miért nem énértem imádkozik. Már abba akarta hagyni az imádkozást - mire ideértem a gondolataimban - amikor így folytatta "és azért a fiatalemberért akinek az arcában, a bal oldalon most történik a gyógyulás" - és amit kijelentett, abban a pillanatban meg is történt. Ennek több mint tíz éve, az eredmény ma is megvizsgálható, de ami a legfontosabb tanulság lett számomra, hogy Isten bármit megtehet, nincs számára lehetetlen, ha kéred teveled is tehet csodát.

Van lehetõség a változásra!!!
Édesapám alkoholista volt, korán meghalt, nagyapám is ivott. Én is örököltem a felmenõim természetét. Akaratgyenge emberként sodródtam a többiekkel. A katonaságnál töltött két év mindebben megerõsített, majd leszerelésem után édesanyám meghalt és visszavonhatatlanul az ital lett a vigasztalóm. KISZ titkár voltam, illetve más társadalmi szervezet vezetõjeként is dolgoztam, így mindig adódott alkalom az ivásra. 25 éves koromban már nem volt olyan nap amikor el tudtam volna kerülni az alkoholt, és egyre több kellett. Mellette napi két doboz cigaretta és tíz kávé volt az adagom. Egy vasárnap délután történt, ültem egyedül a szobámban, elõttem egy üveg sör és egy kávé, kezemben cigaretta, és belül megszólalt egy hang: "Olyan ember akarsz lenni mint az apád?". Ott akkor azt mondtam: nem. Elhatároztam, hogy abbahagyom (sokszor megtettem már korábban is, de soha nem volt erõm meg is valósítani). Kiittam a kávét és a sört elszívtam a cigarettát. Másnap zsebemben a cigarettával indultam dolgozni - de nem gyújtottam rá. A reggeli és a többi kávé is elmaradt, elmentem a haverokkal a presszóba de csak üdítõt ittam és élveztem, hogy nem hiányzik az ital és a cigaretta. Csodálkoztam, hogy honnan van az erõ, de élveztem. Egy idõ után már a haverokkal sem jártam el a bulikra, mert a sok részeg társaságát józanon nem igazán élveztem. Honnan jött az erõ? Nos Isten kezdett nálam egy munkát és Õ adta az erõt. Megszabadított azokból a kötelékekbõl, amelyek rabságukban tartottak. Késõbb pedig átéltem azt is, hogy életemet teljesen átformálta, boldog, békés életet kaptam tõle. Ennek kereken 20 éve. Bízom benne és hálás vagyok Neki, mert tudom, hogy mindezt Tõle kaptam ajándékba. Azóta sok emberrel találkoztam, akiknek az életében ez a megtapasztalás hasonlóan történt és én hiszem, még ma is megtörténhet. (1999.)