Bencsó Sámuelné

Bencsó Sámuelné vagyok. 1911. december 22-én születtem Bánszálláson, ahol fiatalkoromat is töltöttem. Nyolcan voltunk testvérek. Édesapám gépkezelõként dolgozott a bányánál. Mindketten vallásos emberek voltak, édesanyám református, édesapám evangélikus. Bánszállásról gyalog jártunk be Ózdra, az evangélikus templomba. Tizenhat éves koromtól egy gazdag családnál dolgoztam, hogy ezzel is enyhítsem azt a nagy szegénységet, amiben akkor éltünk.1932-ben huszonegy évesen férjhez mentem. 1935-ben Budapestre költöztünk, mivel a férjem ott kapott állást, de két év után visszajöttünk, mert a családi kapcsolatunk kezdett megromlani, ami a késõbbiekben is nagyon szélsõségesnek bizonyult.
A háború után 1945-ben Várkonyra költöztünk be Bánszállásról, az akkor már megszületett gyermekünkkel, egy zsidók által elhagyott házba. Ebben az idõben ismerkedtem meg, egy hívõ házaspárral Csernus Bélánéval és férjével, akik Mezõberénybõl költöztek Ózdra. Egy idõ után egyre gyakrabban jöttünk össze a házukban, ahol Istennek az igéjével foglalkoztunk és együtt imádkoztunk. Lassan egy kis gyülekezet alakult ki körülöttük. Az Úr gondoskodott tanítókról is, hiszen a miskolci pünkösdi gyülekezet vezetõi tudomást szereztek csoportunk létezésérõl, és azután hetente jöttek, hogy hirdessék az igét, mert addig egy fiatal evangélikus lelkész szolgált közöttünk. Idõvel 15-20 fõ is összegyûlt Csernusék házában. Csodálatos volt az Úr munkája közöttünk, amit én is megtapasztalhattam. Erre a példa a következõ. A lakásból, amit a családunk elfoglalt, ki kellett költöznünk, de kevés volt a pénzünk, s mivel a költözködés is sokat emésztett volna fel, így imádkoztam: „Uram, nincs pénzünk a költözködésre, kérlek rendelj ki számunkra a közelben egy lakást, hogy legalább a költözködés költsége ne terheljen bennünket." Jó az Úr, s megadta, hogy a közvetlen szomszédban lehetõségünk nyílt egy lakás megvásárlására. Isten meghallgatja az imádságokat!

A gyülekezõ tagok számának a növekedésével az Úr lehetõséget adott Csernuséknak arra, hogy saját lakást vásároljanak Kõalján, ami késõbb a gyülekezet helyévé is vált. Isten ott volt köztünk, és munkálkodott a szívünkben. Egy-egy istentiszteleti alkalom után, volt, hogy este tizenegy óráig is együtt maradtunk beszélgetni. Visszaemlékszem egy négynapos evangélizációs alkalomra, ahol egy budapesti lelkész szolgálata után arról kezdtem el gondolkodni, hogy miért ilyen nehéz az életem, és miért kell sokszor szenvednem? Egy hang szólalt meg bennem, és adta meg a választ: „Hogy közelebb juss Istenhez!" Azt mondtam, ha ezért, akkor elfogadom. Ezek után azok a nyomasztó terhek amelyek olyan nehezek voltak addig számomra, kezdtek egyre könnyebbé válni.
Az evangélizáció harmadik napján Ézsaiás 55. részét olvasták fel: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek ingyen!…“ Isten hívó szavát hallottam meg ebben az üzenetben, s az alkalom végén együtt imádkoztam a szolgálattevõvel. Igen nagy örömmel és békességgel mentem haza. A férjemnek azt mondtam: „Nagyon boldog vagyok, mert elfogadtam Jézust személyes megváltómnak.“

Ezzel a megújult szívvel bocsánatot kértem a férjemtõl, sõt átmentem a szomszédokhoz is, akiknek szintén azt mondtam, hogyha valaha is megsértettem õket valamivel, ne haragudjanak érte. Persze õk nehezen tudták megérteni ezt, és csak annyit mondtak: „Istenem de boldog ez az asszony.“ A kis közösség olyan volt mint egy nagy család. Ha valaki beteg volt közöttünk, akkor mentünk látogatni, és erõsítettük az imáinkkal. Szeretetben voltunk! Ha valami probléma vagy nehézség adódott, azonnal mentünk egymáshoz, és ahogyan tudtuk segítettük egymást. Az Úr tett erre alkalmassá és képessé bennünket.

Így nyolcvanhét évesen is öröm és boldogság van a szívemben, amit az Úr Jézus Krisztusban kaptam meg. Visszatekintve, azt mondhatom, megérte az Úrnak szolgálni a hosszú évtizedek alatt. (1999.)