Berki Bertalan

Berki Bertalan vagyok, 64 éves. Négy gyermekem van és hat unokám. Feleségemmel a Gál-völgyében lakunk, Táblában.
Én 1952-ben ismertem meg Jézus Krisztust, tizenhét éves koromban. Egyszer meglátogattam egyik idõs rokonunkat, aki már akkor járt a pünkösdi gyülekezetbe. Õ tett nekem elõször bizonyságot az Úrról. Megfogta a kezem, amikor már indulóban voltam hazafelé, és megígértette velem, hogy el fogok menni a gyülekezetbe.


Sokáig nem mentem el, de olyan nyugtalanság volt bennem emiatt, hogy végül is elmentem. Akkor még a Kõalján volt az imaház. Ahogy beléptem, nagy szeretettel és melegséggel fogadtak engem, ami megragadott. Tudni kell rólam, hogy nagyon makacs és engedetlen gyerek voltam, a szüleimnek, különösen édesanyámnak sok szomorúságot okoztam. A gyülekezetben a Bibliából olvastak fel egy szakaszt, a Prédikátor könyvébõl, amely így hangzott: "Örvendezz ifjú, amíg fiatal vagy, légy jókedvû ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!" Ez az ige nagy félelemmel töltött el, különösen az, hogy mindazért ítélet jön, ami rosszat korábban tettem. Eszembe jutott, sokszor milyen durva voltam az édes-anyámmal, milyen sokszor beszéltem vissza, csúnyán káromkodtam. Ahogy mentem hazafelé mindegyre csak ez járt a fejemben. Este letérdeltem az ágyam elé, és azt mondtam: Istenem, ha igaz, hogy Te létezel, akkor add tudtomra. Máig sem tudom hogyan, de akkor, ott átéreztem Isten jelenlétét. A sok hazugság , engedetlenség, a lopások- mert többször is megloptam a szüleimet, mivel kellett a pénz, hogy a sportkörrel utazzunk, abban az idõben ugyanis bunyóztam- tehát mindez nagyon rám nehezedett. Szó szerint éreztem bûneim terhét. Megeredtek a könnyeim, és imádkoztam az Úr Jézushoz, bocsásson meg nekem. Akkor nagy öröm töltött el, megkönnyebbültem, sírtam és nevettem egyszerre. Örömömben lábujjhegyen ugrándoztam, nehogy felébresszem a szüleimet, akik a szomszéd szobában aludtak. Olyan jól esett a sírás. Azelõtt nem sírtam én soha, nagyon kemény gyerek voltam.

Szüleim észrevették rajtam ezek után, hogy megváltoztam, mégis ellenezték az én imaházba járásomat, mert pártiskolába akartak küldeni a munka-helyemrõl. Megmondtam apámnak, mindenben engedelmeskedek neki, de azt az egyet ne kérje tõlem, hogy ne menjek többet a gyülezetbe. Még sokáig kinevettek, kigúnyoltak a testvéreim, a sógorom, de Isten megadta nekem, hogy megtörjön a jég, és elfogadja a családom, hogy megtértem, Isten gyermeke lettem, és így is akarok élni.

Azóta az Úrral járok, immár negyvenhét éve, de nem bántam meg. Nekem Õ az életet jelenti. Jézus Krisztus az életem legdrágább kincse, az értelme. Nagyon szeretem olvasni a Bibliát, ami Isten szava. A minden-napokban is olyan sokszor megtapasztalhattam Isten megõrzõ kegyelmét. Nem sokkal megtérésem után egy reggel, amikor imádkoztam munkába menetel elõtt, egy belsõ hang szólott hozzám: Ma nagyon vigyázz! Ahogy beértem a gyárba, mindenfelé forgattam a fejemet, igyekeztem kiszûrni az esetleges veszélyforrásokat, nehogy rám essen valami, vagy elüssön egy autó. Munkatársam, akit a darun váltottam mondta, hogy az éjszaka nem volt semmi különös, csak valami zörejt hallott a motortól, de nem okozott semmi gondot. Nem is nagyon figyeltem mit mond, csak felmásztam a darura. Ahogy bekapcsoltam a fõkapcsolót, abban a pillanatban átment rajtam a 380 volt. Nagyot ordítottam, nem tudtam szabadulni az áramtól és elsötétült elõttem minden. Órákkal késõbb a mentõállomáson tértem magamhoz. Azt mondták, elszakadt a földelõ vezeték, és én öt teljes percig voltam feszültség alatt. Mégis éltem! Ez Isten csodája volt! Õ ugyan figyelmeztetett elõre, hogy vigyázzak, én mégis könnyen vettem, amit a munkatársam mondott, és nem nézettem meg a motort, hogy mi hibája lehet. Isten azonban könyörült rajtam, és megmentette az életemet. Gyakran ima közben figyelmeztet a Szentlélek a belsõ hang által, mint az elõbbi esetben is.

Szintén fiatal koromban történt, hogy vizes mellhártya gyulladást kaptam, és kórházba kerültem, Az orvosok nem akarták a vizet lecsapolni, mert attól tartottak, hogy még csak több gyülemlik fel. Három hétig feküdtem benn, és vártam, hogy meggyógyuljak, de nem történt semmi. Minden másnap küldtek a röntgenre, van-e valami javulás. Egyszer két néni meglátogatott a gyülekezetbõl, és azt mondták, hogy az Úr Jézus meg tud engem gyógyítani. Imádkoztak értem, én is imádkoztam a paplan alatt. Másnap volt kitûzve az idõ, hogy már kénytelenek lecsapolni a vizet, mert nem javulok. Reggel már én is felkészültem a beavatkozásra. Az orvos megkopogtatott, de valami furcsát vett észre rajtam. Nem találta a vizet! Elküldött röntgenre, de az is kimutatta, hogy az éjszaka eltûnt a víz a mellhártyámról! Jézus Krisztus meggyógyított!

Csak azt mondhatom, valami csodálatos dolog Istennel járni, benne bízni, rá támaszkodni. Az Úr sokszor megsegített bennünket anyagilag is. Négy kisgyerekkel gyakran voltunk szükségben. Soha nem kértünk senkitõl pénzt, csak az Úrnak mondtuk el a gondunkat. Õ pedig mindig meghallgatott! Volt, hogy a szülõket, a gyülekezeti barátokat indította, hogy segítsenek.

Visszanézve mindezekre, elmondhatom, hogy az örök életem sem lesz elég arra, hogy hálát adjak az Úr Jézus Krisztusnak, mindazért a sok jóért és törõdésért, amit megtapasztaltam vele.