Id. Csernus Sándorné

Id. Csernus Sándorné vagyok, Hajdúhadházon születtem 1924-ben. Nyolc éves voltam, amikor anyám megtért, és tíz, amikor apám is hívõ lett. Tehát hívő családban nőttem fel. Református iskolába jártam, imádkoztunk, tanultunk hittant, tizenkét évesen konfirmáltam, de már gyermekfejjel láttam a különbséget a vallásos élet és az igazi hívő élet között.
Anyámékkal mindig mentem a “gyülekezetbe”, ami azt jelentette, hogy hol az egyik, hol a másik háznál gyülekeztünk. Sosem jártam táncolni, egyszerû életet éltünk szüleim szigorú nevelése következtében. Tudtam, hogy Isten szeret és vár, de féltem a döntést meghozni Jézus mellett, mert a faluban lenézték a hívőket, szektásoknak tartottak és üldöztek minket, sokszor szétoszlatták az istentiszteletet. Anyámékat be is zárták néhány napra a községháza pincéjébe, apámékat kényszermunkára fogták, de ott is bizonyították hitüket.

A háború ideje alatt is sokszor megtapasztaltam, hogy Isten meghallgatja az imáinkat és megőrzi az övéit a nagy veszedelmek közt. Az orosz megszállás alatt két hétig voltunk egy kis föld alatti üregben. Apám tolmács volt (tudott németül, oroszul, románul), őt nem bántották, s néha tudott egy kis ennivalót is hozni nekünk. Egy alkalommal mégis majdnem ránk talált egy katona, de apám lebeszélte arról, hogy jobban szemügyre vegye a “krumplisvermet”. Más alkalommal egy bomba alig néhány méternyire tőlünk csapódott be. A ház ablakai betörtek, a krumplisverem remegett velünk, de nekünk semmi bajunk nem lett. Később hat román katona volt elszállásolva nálunk, én a szekrény mögött bújkáltam, de nem találtak meg, így nem bántottak.

Megtérésemhez Fábián József bácsi (Közösségünk egykori elnöke a Szerk.) nagy mértékben hozzájárult 1946. végén. Amikor Hajdúhadházra jött, elhívott egy háznál tartandó imaórára, és egész úton a lelkemre beszélt: “Meg kell térned, nem mehet ez így tovább, se a világban nem vagy, se a gyülekezethez nem tartozol.” Akkor elhatározásra jutottam, hogy elfogadom az Úr Jézust megváltómnak és átadom életemet Neki. Ahogy beléptem a házi összejövetelre, rögtön leborultunk imádkozni, megvallottam bûneimet, s a Szent Lélek betöltött még azon az estén. 1947 húsvétján egy kölcsönkért fürdőkádban merítkeztem be.

Férjemmel 1947 június 20-án házasodtunk össze, akkor költöztünk Ózdra. Nagy szegénységben kezdtük az életünket egyetlen albérleti szobában, kölcsönkapott asztallal, székkel, ággyal, de az Úr mindig gondot viselt ránk a nehézségek és próbák között is. Első fiam születése után, 1949-ben súlyos izületi gyulladást kaptam, nagyon lázas voltam, mentővel vittek a kórházba. Semmi remény nem volt a gyógyulásomra, az orvosok sem sok jóval bíztattak. A gyülekezet imádkozott értem, és 1951- re, mire a második fiam megszületett, teljesen meggyógyultam.
De következett az újabb próba; második fiam József nyolc hónapig élet-halál között volt az orvosok hibája miatt. Egy évvel később férjemet érte súlyos baleset a gyárban, nagyon megégett a kohó mellett. Az egész ország pünkösdi gyülekezetei imádkoztak érte, s bár az orvosok lemondtak róla, megtörtént a csoda : életben maradt! Az Úr úgy megkönyörült rajta, hogy tovább dolgozhatott, biztosítva számunkra a megélhetést, mert amíg beteg volt, nagyon kevés pénzt juttattak a családunknak, az éhezés küszöbén álltunk.

Idősebb korában férjemnek több infarktusa is volt, s az én lábaimat is többször mûtötték, úgyhogy meg volt próbálva a hitünk, de mindig meg is tapasztaltuk Isten erejét, hatalmát, kegyelmét. Hat éve özvegyen élek, de nem egyedül, az Úr most is velem van. Igyekszem ma is szolgálni őt , hetvenöt évesen, ahogy tudom, imádkozok és betegeket látogatok. (1999.)